Gálné Nagy Ildikó

Felrémlik előttem Nagymamám régi, míves varrógépe. Négy gyermek anyjaként – talán szükségből tanult meg varrni. Csodákat művelt minden darab anyagból. Nagypapám a háború után vásznat szőtt. Utolsó, megmaradt munkáit a család ereklyeként őrzi. Talán ez a családi örökség és a véletlen terelt engem erre a pályára.

Hobbiból kezdtem szőni. Anyagokat gyűjtögettem, régi minták után kutattam, újabb és újabb technikákat próbáltam ki. Minden munkám új kihívást jelent új ötletet szül számomra. A szövést ezért nem lehet befejezni, csak abbahagyni. S ha abbahagytam, a varrógépen vár egy kiszabott ruha, a nappaliban egy félig megkötött pulcsi, a szobában egy félkész szőttes. A család szerint nem tudok úgy leülni, hogy közben ne járjon a kezem. Egyszerűen én így érzem jól magam. Ez a fajta folytonos alkotás az életformámmá vált.

A szövés a legősibb szakmák egyike. Aki fonalat és vetélőt vesz kezébe, csak mélységes alázattal teheti, hisz őseink nyomdokán jár. Ám akit megérint az alkotás varázsa, nem tud többet lemondani róla. Hisz a keze munkájából és néhány gombolyagból textil születik. Szőnyeg, amely béleli otthonunkat, ruha, amely körülölel mindennapjainkban, szőttes, mely végigkísér a bölcsőtől a szemfedőig.

Gyűjtöm, és a munkám által igyekszem megőrizni, népi múltunk örökségeit, hogy az a jelenünk és jövőnk része lehessen. Hiszem azt, hogy hagyományt nem csak őrizni lehet, de teremteni is kell.